Mert nekem ez jó

Padlón…

Az önbecsülésem a padló alá bújt miután rájöttem, hogy az, akiért elmentem volna a világ végéig, megcsalt. Problémás kapcsolat volt, próbáltam mindent megtenni, hogy működjön, de ez óriási hibának bizonyult. Utólag azt gondolom, nem voltam hajlandó látni a jeleket, mert nem akartam látni, és mert nem feltételeztem róla, hogy megtenné. Nagy hibám, hogy igyekszem mindenkiben a jót látni és meg sem fordul a fejemben, hogy valaki, aki közel áll hozzám, ártana nekem, az meg aztán végképp nem, hogy ennyire megaláz. Azt hiszem, ez egy olyan pofon, amelyre szükségem volt. Nem szeretnék senkit hibáztatni, elvégre ketten vannak egy kapcsolatban, de értetlenül állok az elmúlt időszak eseményei előtt annak fényében, hogy szeretetem ellenére egyszer szakítottam már, mert nem működött. Nem volt egyszerű döntés és belegebedtem, hogy el kell engednem, de megtettem. Nem számítottam rá, hogy visszajön, ezért elvakultan hagytam visszatérni, holott tudtam, semmi sem fog változni. És valóban, maradt minden a régiben. Ritka találkozások, telefon, internet.

Aztán jött a nagy meglepetés amikor összetalálkoztam velük. És az újabb, mert minden igyekezetem ellenére, hogy most tényleg lezárjam, nem sikerült. Illetve igen, mert csak pár maradék dolog van nála, ami nélkül tudok élni, csakhogy tudom jól, ez neki jó ürügy lesz, ha beszélni akar velem. Tudom, hogy vagy így, vagy úgy, vissza fogom kapni őket, de azt is tudom, hogy nem lesz egyszerű. 

Dühös vagyok, megalázott és értetlen, de van még valami, amivel magam felé el kell számolnom: szeretem, de nem bízom benne. Nem fogom visszaengedni az életembe, de letagadni sem tudom, amit érzek. Nem is akarom. Azonban ez már kevés. Nem szeretnék folyton gyomorgörccsel arra gondolni, kivel és merre járhat vagy mikor hazudik megint. Nem szeretnék beleolvasni a telefonjába vagy a fiókjába, hogy megnyugtassam magam, mert az nem én vagyok. Inkább átvészelek pár hetet, hónapot egyedül, tanulok magamról és másokról és élvezem az életem. Ezt nem tudta elvenni tőlem, az életörömöm. Persze, néha még el-elsírom magam, de jó irányba haladok és nem hagyom megbolygatni ezt az utat.

Egyet már most tudok:minél hangosabban emlegeti valaki a tisztességet, annál inkább meneküljek mellőle, mert ezek az emberek csak elvárják azt, de ők maguk nem gyakorolják.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!