Mióta egyedül vagyok, sokat gondolkodtam, hogy hol ment félre a kapcsolat és egyáltalán, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Az első hetekben kerestem magamban a hibát, aztán benne, aztán mindkettőnkben és a körülményekben, na és persze abban a bizonyos harmadik személyben aki megjelent az életében. Azt hiszem, ez egy normális reakció, ha mégoly hasztalan is. Arra nagyon jó volt,hogy kikészítsem magamat, de előbbre nem jutottam.
Most, ma, hónapokkal később jöttem rá, hogy egyszerűen nem volt helye az életemben egy kapcsolatnak, olyannak semmiképpen, mint amilyenre vágyom. Annyi minden történt körülöttem, körülöttünk, hogy egyszerűen képtelenek voltunk működtetni kettőnket, és valljuk be, nem is akartuk. Egyszerűen lépni kellett. Az megint más kérdés, hogy ezt meg lehetett volna tenni korrekten és hazugságok nélkül, de ismerve a másik fél hozzáállását, ezen utólag kár meglepődnöm.
Visszatérve a fő csapásirányra, a kulcs az idő. A rengeteg teendő mellett nem jutott volna időm kettőnkre, és ez csak még több stresszt okozott volna, amiből volt elég mostanában. És ezzel a felismeréssel már azt tudom mondani, hogy amint megint meg fogom tudni adni azt a törődést és szeretetet, amit a társam érdemel, akkor majd találok is valakit, aki arra érdemes. Addig amíg ezt nem érzem magamban, kapálózhatok jobbra-balra, de eredménye úgy sem lesz a folyamatos csalódásokon kívül. Egy régi ismerősöm ezt mondta a napokban: “amikor van helye az életemben, akkor megjelenik az a valaki, akinek jönnie kell”. Ez persze nem azt jelenti, hogy karba tett kézzel állok a sarokban és várom azt a férfit, de tudatában vagyok annak, hogy ne akarjak görcsösen valamit, amire nem állok készen.
Ezzel a felismeréssel megkönnyült a lelkem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: